A Református Kulturális és Közéleti Alapítvány, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom, a Háló és a Szólj be a papnak Egyesület társszervezésében havonta rendezik meg a “Szólj be a papnak” estet. A kocsmamisszió első közösen szervezett estjét február 28-án tartották A Grund nevű szórakozóhelyen, ahol Káposztásné Horváth Tünde református lelkész, Tóth Gabi énekes, Czap Zsolt római katolikus pap és Fischl Vilmos evangélikus lelkész válaszolt a közönség soraiból érkező kérdésekre. Az est címe: Hol van Isten a bajban.
Üres székek keresgélésével kezdték a Szólj be a papnak! február 28-ai eseményét azok az érdeklődők, akik nem érkeztek időben a főváros IX. kerületében található szórakozóhelyre. A jelenlévők többsége a kocsmamisszió legújabb beszélgetésére jött, de mint kiderült, voltak olyanok is, akik csak a szokásos esti sörözésre érkezve csöppentek bele a lelkészek, papok és érdeklődők rendhagyó találkozásába.
A kérdések sorát egy fiatal lány nyitotta, aki elmondta, hogy korábban hiába volt szándékában, hogy megtérjen, nem érezte Isten jelenlétét, s miután nyolc hónapja elveszítette édesapját, még inkább eltávolodott tőle. „Van egy fal, amin nem tudok áttörni. Hol van a hiba, ami miatt nem tudom közel engedni Istent a szívemhez?” – tette fel a kérdést a meghívott vendégeknek.
Tóth Gabi arra mutatott rá, hogy „nehéz a hitünk mellett maradni és erősnek lennünk, amikor elveszítjük a szeretteinket. Ennek is oka van, hogy ilyenkor miért húzunk fel magunk előtt egy még erősebb falat. Volt, hogy az én hitem is megingott, letértem az útról, és megkörnyékeztek a sötét energiák. Azt hittem, hogy a sikertől, a feltöréstől, a magam kifelé történő megmutatásától majd mindenki meg fog engem szeretni, miközben ez egy segélykiáltás volt, amivel azt akartam üzenni, hogy itt vagyok, szeressetek!” Az énekesnő elmondta: úgy talált vissza a hitéhez, hogy lelassította az életét, és tudatosan felerősítette magában, hogy mi mindenért lehet hálás.
Egy fiatalember azt a kérdést feszegette, hogy hol van Isten a háborúkban. A felvetésre elsőként Fischl Vilmos válaszolt. Mint elmondta, Isten azért állít minket próbatételek elé, hogy megerősítsen a hitünkben. Ilyenkor persze mondhatnánk, hogy bárcsak ne szeretne bennünket ennyire Isten. Amikor egy harckocsi szétlövi az ember házát, amikor fegyver olt ki életet, nyilvánvalóan az érintett első kérdése az, hogy miért történik ez. A helyzetből aztán vagy Istent megtagadva, összetörve jön ki, vagy úgy, hogy azt mondja: Isten erőt fog adni nekem.
Czap Zsolt Jézust hozta be válaszába, amikor azt mondta, az ő halálát nem Isten akarta, hanem megölték, ami gyilkosság, bűn. Hozzátette: „Isten abban van, akit éppen bántanak. Jézus a szenvedést magára vette, kereszthalálával, majd a feltámadással elég erős választ adott arra, hogy nem a szenvedésé az utolsó szó.”
Egy férfi az ősi keresztény tanításokra hivatkozva emlékeztetett, hogy a szenvedésnek formáló ereje van. Ezzel összefüggésben arra várt választ, hogy kell-e a szenvedés Istenhez. „A fiatalokat ma már nem a szenvedés ugródeszkáján tudjuk megszólítani, ennél fontosabb a hitelesség, az őszinteség és a figyelem – fogalmazott Káposztásné Horváth Tünde. – Egyetemistákkal foglalkozva azt érzékelem, hogy inkább erre reagál a szívük, nem pedig a szenvedésből kiinduló megoldás felmutatására.”
„Hol van Isten a bajban? Szerintem a kérdés az, hogy hol van Isten egyáltalán? Hogy ha itt van, akkor miért jó nekem, hogy itt van? Ha itt van, miért jó nekem, hogy itt vagytok? Miért vagytok itt?” – tette fel az este legnagyobb tapsát kiváltó kérdését egy fiatal lány, aki komolyan vette az esemény nevét, és beszólt a papoknak.
„Engem meghívtak” – válaszolta szintén tapsot kiváltva a katolikus plébános, Tóth Gabi pedig azt mondta, kifejezetten örül neki, hogy itt lehet, és (ellentétben a közösségi médiával) szemtől szembe szólhatnak be neki, aminek ő örömmel áll elébe, mert szívesen folytat párbeszédet azokkal, akik kételkednek a hitében.
Czap Zsolt arról beszélt, hogy huszonöt évesen, papnövendék korában azon gondolkodott, mi értelme tanulni, mi értelme felkelni, egyáltalán bármit csinálni, hiszen úgyis meg fog halni. „Ekkor belém nyilallt a hitemnek az az alapja, hogy Krisztusban örök életem van. Márpedig ha ez így van, akkor az örömhír számomra, hogy akár abban a pillanatban is meghalhatok. Elfogadtam a saját halálomat, ez pedig rendkívül szabaddá tesz. Nem akartam, most sem akarok meghalni, de elfogadtam, hogy nem gáz, ha megtörténik” – indokolta meg válaszát.
A kérdésre, hogy van-e Isten, Fischl Vilmos egyszerű, de világos feleletet adott: van. „Mert ha nem lenne Isten, akkor nem szólított volna meg engem sem, nem hívott volna el a lelkészi szolgálatra, azonban mégis ez történt. És engem is megpróbált, engedett szenvedtetni.”
„Ülünk egy kocsmában, figyelünk egymásra, figyelünk a ti kérdéseitekre, ez azért tetszik nagyon, mert nagyon egyértelműen arról szól, hogy Isten megszólít” – mondta Káposztásné Horváth Tünde, aki szerint az, hogy együtt beszélünk Isten dolgairól és a saját dolgainkról, az bevon másokat is, és megeleveníti az életünket.
A cikk az evangélikus.hu oldalon található írás alapján készült. (A szerkesztőség engedélyével)