„A hála mint a fenntarthatósági fordulat alapja” címmel rendeztek teremtésvédelem konferenciát június 16-án a Párbeszéd Házában. A rendezvényen többek közt Erdő Péter bíboros, prímás is felszólalt.
A Hetvenkét Tanítvány Mozgalom és a Párbeszéd Háza által közösen szervezett konferencián az előadók a hála központi szerepét hangsúlyozták az ember és a természet, az ember és Isten kapcsolatában.
A hála nem légből kapott fogalom, hanem logikus következménye annak, hogy rácsodálkozunk, mi mindent kaptunk a Istentől, a természettől, a társadalomtól (például a jogrendet), őseinktől – mondta bevezetőjében Dabóczi Kálmán, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom (HTM) elnöke, a Budapesti Közlekedési Központ vezérigazgatója. – Általában akkor vagyunk hálásak Istennek, ha baj van, és Ő segít, mert rádöbbenünk, hogy nem csak a mi kezünkben van az életünk, hogy hitünk szerint a Teremtőtől kaptuk a létünket. A hála belülről fakad, mégsem csupán magánügy, mert cselekvésre sarkall – tette hozzá. Hangsúlyozta, hogy a konferencia biztatás kíván lenni az együttműködésre, az együtt gondolkodásra a teremtésvédelem jegyében fáradozó szervezetek számára. Ehhez már most segítséget nyújt a HTM, amely összefogja az ebben a témában kezdeményezett akciókat, mintegy hálót sző a különféle mozgalmak együttműködése céljából.
Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza vezetője, a konferencia házigazdája többek közt arról beszélt, hogy a szekcióülésekből és kiscsoportos beszélgetésekből felépülő rendezvény párbeszédre épülő, közösségi alkalom, amely belső változásra sarkallhatja a résztvevőket.
Erdő Péter bíboros, prímás Hála és bizalom – a hálaadás a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus gondolatkörében címmel tartott előadást. A főpásztor beszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus és a teremtett világért érzett felelősség gondolata szorosan összefügg egymással. A kultúra kezdeteitől fogva az ember egy bizonyos megilletődöttséggel tekintett körül a világban. Érezte, hogy ott nála nagyobb erők működnek. Próbálta megfigyelni a világ törvényszerűségeit, és érzékelte, hogy nem puszta anyagi működéseknek van kiszolgáltatva, hanem emberként, szellemével, szabadságával, érzelmeivel közvetlen kapcsolatba is léphet az őt körülvevő erőkkel. És ebben a kapcsolatban a kérésnek, a megköszönésnek, az ajándékozásnak, az áldozatnak és a hálaadásnak is megvolt a maga helye.
A bibliai kinyilatkoztatás úgy mutatja be a világot mint Isten alkotását. Az embert pedig mint Isten képmását, aki a Mindenhatóval párbeszédre hivatott. Az ember parancsokat kap és egyben szabadságot is. Ha ezzel rosszul él, büntetésként megromlik a viszony közte és a környezete között. Akkor tövist és bojtorjánt terem a föld, akkor arca verejtékével, kínlódva kell megkeresnie az embernek a megélhetését, akkor fenyegető veszélyt jelenthetnek az állatok, az időjárás és a világ történései.
Ha viszont helyreáll a harmónia az ember és a teremtő Isten között, akkor ez kihat a világhoz fűződő viszonyunkra is. Ezért olvassuk a messiási korról szóló jövendölésekben, hogy „akkor majd nem ártanak senkinek földemen”, hogy „együtt legelészik majd az oroszlán és a bárány, és a kisgyerek is nyugodtan játszhat a mérgeskígyó odújánál” (vö. Iz 11,8–9).
Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában ökológiai megtérésről beszél (220. pont). Krisztus megváltói műve folytán Isten „kiengesztelte önmagával a világot és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára”. Ezt mondjuk a gyónásban is, amikor a feloldozást adjuk. Krisztus Lelke, a Szentlélek, akiről a Genezis azt mondja, hogy a teremtéskor ott lebegett a vizek felett. Róla olvassuk a Zsoltárban: „Áraszd ki lelkedet és minden életre kel, és megújítod a föld színét” (Zsolt 104,30). Ezek mély értelmű ígéretek. Optimizmust és bizalmat adnak az embernek. Szinte arról nyugtatnak meg, hogy a Teremtő akaratából a teremtett világ csodálatos módon az élet és a működés új meg új szakaszait kezdheti el, új meg új formában áradhat ki a világra Isten kreatív és ajándékozó szeretete. Ez akkor is így van, ha esetleg az ember felelőtlen, ha esetleg önző és rövidlátó magatartással a maga számára lakhatatlanná teszi a világot. Hiszen a Teremtő lehetőségei az általunk ismert világmindenségben és azon túl határtalanok.
De Ő minket szabadsággal ajándékozott meg és arra szólít, hogy együttműködjünk vele. Mintegy nekünk adja, nekünk ajándékozza ezt a világot. Nem azért, hogy elpusztítsuk, hanem hogy gondozzuk. Ezért hát a természet kutatása számunkra nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is. Egyre mélyebben meg kell ismernünk annak a működését, amiért felelősek vagyunk. Gyerekkori karácsony estékre emlékszem vissza és arra, hogy nem volt mindegy, elolvassa-e valaki egy játék használati utasítását, vagy rögtön elkezd vele gurigázni, elkezdi strapálni, és mire a szülők az utasítást áttanulmányozták, már tönkre is teszi. Ha hálásak vagyunk Istennek a teremtett világ ajándékáért, akkor a figyelmes, türelmes, érdeklődő megismerés az első feladatunk.
Az Isten iránti hála pedig céljainkat is megmutatja. Neki akarunk válaszolni, az ő szándékát keressük, szeretettel az emberek iránt.
De az Úr Lelke nemcsak a teremtéskor lebegett a vizek felett. Valahányszor a szentmisét bemutatjuk, lehívjuk a Szentlelket az adományokra és kérjük, hogy tegye a kenyeret és a bort Krisztus Testévé és Vérévé. A föld termését és az emberi munka gyümölcsét a Szentlélek alakítja át. Tehát megkapjuk Istentől a teremtett világot, akaratának megfelelően a saját munkánkkal együttműködünk vele, és utána az eredményt a Szentlélek különleges működése emeli az isteni lét szférájába. Ezt az egész folyamatot az azt kísérő imádsággal együtt az Egyház a legősibb időktől fogva hálaadásnak, vagyis eucharisztiának nevezi. Az Oltáriszentség csodája pedig megmutatja számunkra a világban való létezésünk szerkezetét: Istentől kapjuk ajándékba a világot. Nekünk is közre kell működnünk alkotó művében. A végső eredményt viszont az ő minden képzeletet felülmúló áldása határozza meg. A hála alapmagatartása tehát számunkra felhívás a felelős munkára, és a végső bizalom forrása. Adja Isten, hogy korunkban is ráérezzen az emberiség ennek a mindent átfogó hálának a nagyszerűségére.
* * *
Erdő Péter előadása végén biztatta a jelenlévőket a teremtésvédelem terén a lehető legszélesebb körű együttműködésre, felvetette olyan konferenciák megszervezését, amelyek rövid teológiai bevezetés, reflexió után konkrét témákat járnának körül, például az elektromos autókkal kapcsolatos környezetvédelmi és gazdaságossági összefüggéseket, vagy más, hasonló technológiai problematikákat.
Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető tanára a hála fogalomtörténetébe vezette be a jelenlévőket. A görög eukhariszteo igében bennfoglalt kharisz fogalom (kellem, szépség, az élet szeretete, a megajándékozottság elfogadása) jelen van az európai kultúra forrásainál, annak fontos alapja. Az Ószövetség a teremtettségről, az ember megajándékozottságáról szól, Isten áldása és az ember hálája (áldó imája) összekapcsolódik. Az Újszövetségben a jézusi lét maga az Atyának adott hála, Szent Pál pedig leveleiben hálát ad azokért a gyülekezetekért, amelyekhez küldetést kapott. De az előadó utalt a hétköznapjainkban megjelenő hálaadásra is, ami például az étkezés előtti-utáni imában fejeződik ki.
A hála szent szó, mert nem más, mint jelenlétünk (ittlétünk) tudatosításának formája, és mint ilyen képes átjárni életünk minden szintjét – szögezte le Béres Tamás.
Zlinszky János, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) egyetemi docense, a konferencia első szekciójának vezetője Szent Pál nyomán arra biztatott, mindenért adjunk hálát! XVI. Benedek pápa Caritas in veritate kezdetű enciklikájára hivatkozva, a „valóságalapú szeretetből” kiindulva rámutatott: a hála üdvös, célravezető és hatása van: lényegében egy megoldás. Ezt részletezték a következő előadások is.
Természet és ember hagyományos kapcsolatáról beszélt Molnár Zsolt, az MTA Ökológiai Kutatóközpont munkatársa. Az etnoökológus a tájban élő ember és a táj eredeti viszonyát vizsgálta hortobágyi, gyimesi, szerbiai és mongóliai helyszíneken. Juhászok, erdőjárók szavait idézte, bemutatva, hogy a tájban élő ember együttműködik a teremtett környezetével, azaz a természetet nem pusztán ajándékként éli meg, hanem olyan adottságként, amibe magát is bele kell tennie. „Nekünk a természet az élet. Megpróbálom megvigyázni, hogy legalább olyan legyen, mint amibe beleszülettem” – idézte Sáfrán László juhászt. Más archaikus kultúrákban a természetnek akarata van, a patakok, hegyek: személyek. Ha az ember helytelenül viselkedik a természettel kapcsolatban, akkor ez büntetést von maga után.
Az előadó egy gyimesi asszonyt is idézett, aki a heteken át tartó esőt látva így szólt: „Még mindig es az áldott eső”, pedig akkor már mindenük elázott az esztenán.
Molnár Zsolt egy friss európai kutatás eredményét ismertette, amely szerint a városi ember számára a természet a kirándulás (rekreáció, szépség) miatt fontos, nem úgy tekint rá, mint otthonára. A városi ember kapja a tájat, a tájban élő ember természettel való kapcsolata (hálája) pedig a Teremtő felé irányul.
Kajner Péter, a Szövetség az Élő Tiszáért humánökológusa arról beszélt, hogy napjainkban egyre nehezebbé válik hálásnak lenni, hiszen ki felé is lehetnénk hálásak: azt sem tudjuk, honnan ered, kinek közvetítésével került asztalunkra a mindennapi ételünk, amit a boltban megvásárolunk. Zavarba ejtő kérdéseket vet fel a mezőgazdaság automatizálása, általában a technológiai forradalom, és nyomában a fizikai munka leértékelése. A „kockázati társadalomban” (Ulrich Beck szociológus terminológiája) átláthatatlan, bonyolult technológiai rendszerek termelnek, nagy kockázattal, s ennek szolgálatába áll a tudomány is.
Mindebből kiutat jelenthet a személyesség, a közvetlenség, az elszámolhatóság, a szubszidiaritás, a jól körülhatárolható felelősség, a lokalizáció, szemben a globalizációval, az elszemélytelenedéssel, a Hamvas Béla-i Antikrisztus térhódításával. Kívánatos a helyi, közösségi gazdaságfejlesztés, az együttműködés kultúrája.
Schanda Balázs alkotmánybíró, a PPKE Jog- és Államtudományi Karának egyetemi tanára a jog és a hála, a jog és az erkölcs kapcsolatáról beszélt. Megjegyezte, hogy két európai állam alkotmányának preambulumában találkozhatunk a hála fogalmával: ez Írország és Lengyelország. A magyar alkotmány bevezetőjében (nemzeti hitvallás) a Ferenc pápa által szorgalmazott ökológiai megtérés számára jó hivatkozási pont a nemzedékek közötti szövetségre való utalás: felelőséggel tartozunk az utánunk jövők felé, és sokat köszönhetünk elődeinknek.
A konferencia első szekciójának előadói ezek után kerekasztal-beszélgetésen vettek részt.
A második szekciót Nobilis Márió, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanára vezette.
Ebben a részben a zsidó–keresztény bibliai hagyomány és a természet kapcsolatát vázolta Fráter Erzsébet, a Vácrátóti Botanikus Kert biológusa. Az ószövetségi szemlélet, az zsidóság ünnepeinek alapeleme a hálaadás, az Újszövetségben az embert a „szívébe írt törvény” alázatra, szeretetre, hálára indítja az egész természet (a teremtett világ) iránt. „Mindenért adjatok hálát” – olvashatjuk Szent Pálnál (1Tessz 5,17).
Hála és köszönet a magyar népszokásokban – erről beszélt Navratil Andrea ökológus, népdalénekes, a természetvédelem nagykövete (az Agrárminisztérium, illetve elődei által adományozott cím – a szerk.), és a témához kapcsolódó népdalokkal illusztrálta mondanivalóját, amelyben értékként állította a jelenlévők elé a minden napot megszentelő munkát, örömöt, szembeállítva a hálára képtelen, a környezetétől elidegenedett társadalommal. Egy pünkösdi népdallal zárta előadását, és megénekeltette a konferencia résztvevőit.
Nyírán János fődiakónus, görögkatolikus pap a hálaadás helyéről és módjáról beszélt a liturgia világában. Ehhez Jusztinosz I. Apológiáját és Aranyszájú Szent János szövegeit hívta segítségül. Elemezte a misekánont, s benne a hálaadásra (eucharisztia) vonatkozó részeket.
Ezt újabb kerekasztal-beszélgetés követte, majd a konferencia délutánja szekcióbeszélgetésekkel folytatódott.
Fotó: Merényi Zita
Szöveg: Körössy László
A cikket a Magyar Kurírból vettük át.