2024 októberében megjelent a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel együttműködésben Az igaz út mérföldkövei c. könyv. A kötet a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom által felkért szakértők írásait tartalmazza. Kereskedelmi forgalomban nem kapható.
„A szerzői kollektíva célja nem egyéb, mint a fenntarthatósági fordulat lehetségességének, azaz lehetőségének világos bemutatása, példákon keresztül – pars pro toto – a tudományos ismeretterjesztés módszerével” – írják előszóban a tanulmánykötet szerkesztői. A művek két tárgykörben sorakoznak, az egyik a ma érvényes, meghatározó elvi szintű nemzetközi tudományosságról szól, a másik a felismert igazságok gyakorlati hasznosításának műküdő eredményeiről.
Fenntarthatóság, növekedés, érték, értékteremtés, teljesítmény, gazdaság, gazdálkodás, globalizáció – megannyi olyan fogalom, amelynek a nemzetközi tudományban ma érvényes tartalmával a kívánatosnál kevésbé van tisztában a csak magyar nyelven olvasó polgár. Jóformán ismeretlen például a természeti tőke fogalma is, hát még az, hogy miképpen lehet számolni vele. Ki hallott az IPBES-ről (Intergovernmental Science-Policy Platform on Biodiversity and Ecosystem Services, azaz A biológiai sokféleségről és az ökoszisztéma-szolgáltatásokról szóló kormányközi tudománypolitikai platform),pedig ez is hasonlóan hasznos kezdeményezés, mint az IPCC (The Intergovernmental Panel on Climate Change, azaz Az Éghajlatváltozással Foglalkozó Kormányközi Testület). Aztán itt van például a NÖSZTÉP, azaz a Nemzeti Ökoszisztéma-szolgáltatás Térképezési és Értékelési Program, amelynek eredményeit szintén jó lenne ismernie mindenkinek.
Szorgalmas tudósok kidolgozták és működtetik a Bolygó Határai módszert, amely kilenc nagy rendszer: a globális biogeokémiai ciklusok (nitrogén, foszfor, szén, víz); az „áramlások” (légkör, óceánok); az önszabályozáshoz nélkülözhetetlen rendszerek (biodiverzitás, felszínborítás); és két emberi beavatkozás, a szennyezés és különösen a légkörszennyezés mérésével és értékelésével igencsak szemléletesen mutatja be, mennyire jutottunk Földünk lakhatatlanná tételében. Külön dolgozat foglalkozik a dekarbonizáció kérdéskörével, valamint a jogi-törvényi szemléletváltozás problémáival.
Az elméleti magaslatokról a gyakorlat szintjére vezet a tanulmányok másik csoportja, a fejezet címe sokat mond: „A gyógyító társadalom működése”. Igenis van remény, az emberi kreativitás és a lelkiismeretes hozzáállás számos eredményt hozott már eddig is. Kár, hogy ezeket alig ismerjük. Az olvasó az USA-beli Brattleboro városában (Vermont állam) megvalósított és jól működő szövetkezeti központtól a Baranya megyei Gyűrűfűn kiépült ökofaluig ível a példák sora, hogy miként lehetséges valóban fenntartható fejlődés (azaz nem a szakadatlan növekedés).
A könyv tanulsága, hogy a „nagy fordulathoz” (Great Turning), azaz egy posztfosszilis korszakhoz nem elegendő a fenntarthatóságon gondolkoznunk. Sokkal inkább olyan tervezési módszerekre van szükségünk, amelyek egyfajta koevolúciós képességgel rendelkeznek, amelyek újragondolják az ember és az ember alkotta rendszerek (épületek, intézmények, közösségek) helyét a természetben. Az ilyen tervezési és fejlesztési módot regeneratívnak nevezi az angol, a magyarban a „körforgásos” terminus is elterjedt.
Elméleti és gyakorlati vizsgálódások mind megegyeznek abban, hogy az emberi gondolkodásmód megváltozása, a személyi felelősségtudat felébredése nélkül nem lehet megállítani a környezetpusztítást – viszont ha meg tudunk változni, szűkebb és tágabb hazánk (Magyarország és a bolygó is) élhet, sőt életre van ítélve, mert az élővilág élni akarása valóban csodálatos.
