Tegyétek tanítványommá mind a népeket!

„Egyszerre csak nagy vihar támadt a tavon, úgy hogy a hullámok elborították a bárkát. Ő azonban aludt. Odamentek hozzá, fölkeltették és kérték: Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,24–25). Az „emberiség bárkája” mostanra iszonyatosan nagy viharba keveredett a hamiskodások óceánjában. Nincs más Út, véget kell vetni ezeknek, lényegileg kell megtérnünk és utána együtt kérnünk: „Uram ments meg minket, elveszünk!”

Ne hamiskodjunk tehát tovább, hiszen nem mi, hanem Jézus Krisztus kapott minden hatalmat égen és földön. A végső búcsúzásakor a tizenegy közvetlen tanítványának – az apostoloknak – ezt a tényt így adta tudtukra: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,18). Tehát a parancs, ami az apostoloknak és nekünk is szól, nem más, mint elmondani mindenkinek pontosan azt, amit ő mondott. Most, a harmadik évezred kezdetén ezért legelőször is hangosan kell kiáltanunk: Krisztus kapott minden hatalmat itt, a földön is! Ezért legyen már végre vége a hamis meggazdagodásoknak, a hatalmas földterületek magántulajdonba vételének itt, Magyarországon, de mindenütt a világon is! A föld, minden talpalatnyi föld kizárólagos tulajdonosa a Teremtő, a Szentháromság egy Isten. Ez az első, legdöntőbb igazság. Mi, emberek, csak bérlők lehetünk. Csak a Tulajdonos „előírása”, parancsai szerint művelhetjük a földet. Minden más hamiskodás.

A második, hogy legyen már végre vége az önmagunkról, a személy voltunkról folytatott hamiskodásnak. Krisztus tanítványai, Krisztusban, a Szentháromság egy Istenben élők, az örök élet, az örök boldogság várományosai csak akkor lehetünk, ha tudjuk és megéljük az igazságot, a ránk, emberi személyekre vonatkozó igazságot, a személy voltunk lényegét. Az „emberi faj”, a „homo sapiens” név, fogalom hamisság. Benne az emberiség életében talán a legártóbb hazugság van. Az élőlények mind, kivétel nélkül egyediek, de kötelezően közösségi, faji létkeretben léteznek. Nagyszerű felismerés ez, amit közös egyetértésben a svéd Carl von Linnének (1707–1776) tulajdonítunk. Sajnos azonban a tévedést, a hamisságot, az emberi személyek fajba sorolásának elindítását, a „homo sapiens” név, fogalom kitalálását is kénytelenek vagyunk őhozzá rendelni. Dokumentumok bizonyítják ugyanis, hogy ő alkotta, ő használta ezt az elnevezést először. Örök igazság, hogy minden élőlénynek, még a bőrünk alatt létező százezer milliárd élő sejtnek is kötelező érvényű közösségi létkerete van. Nekünk, emberi személyeknek azonban ilyen létkeretünk nincs. Mi nem csak egyediek, hanem egyedüliek is vagyunk. Minden élőlény törvényfüggő, ezért tökéletes. Mi, emberi személyek nem, mi szabadok vagyunk, nekünk nincs automatikus érvényű törvényfüggőségünk. Istenné nem válhatunk, hiszen meghalunk, így mi nem mások: istenfüggő élő létezők vagyunk. Ezt a tényt mindenki tapasztalja, tehát akarja, nem akarja, kénytelen elfogadni. Csak mi vagyunk képesek az élővilágból a saját elhatározásunk, döntésünk után életet kioltani. Ez a képességünk nem téveszthető össze azzal, hogy az élőlények jelentős hányada más élőlényekkel táplálkozik.

Az, hogy mi – az élővilágból kizárólag csak mi – ölni, pusztítani, a meg nem született magzatainkat legyilkolni, fajok ezreit kiirtani, erdőségeket a talajjal együtt örökre eltüntetni, mindent elszennyezni tudunk, a személy voltunk lényegéből, a titokzatosan kapott személyes szabadságunkból fakad. A pusztításáradat, amit ma mindenki lát, megtapasztal, nyilvánvalóvá teszi a ránk, emberi személyekre vonatkozó legdöntőbb igazságot, a lényegi eltérésünket minden más élőlénytől. Lássa be végre mindenki, hogy a hamis evolúciós fajelmélet pont ezt, a ránk vonatkozó igazságot tagadja nagy alattomossággal. Azzal, hogy a ránk, emberi személyekre vonatkozó ártó hamisság, hogy mi emberek az állatokkal azonos módon fajba sorolhatók, velük lényegileg azonosak vagyunk, csupán a fejlődés különböző fokára jutottunk, tudományosan igazolt igazság gyanánt került be a felnövekvő fiatalok tananyagába, katasztrofális zavarodottság keletkezett mindenütt a Földön. Az igazságnak hazudott evolúciós fajelmélet mindkét „eredménye” tragikus. Az is, ha önmagunkat süllyesztjük le az állatok szintjére, de az is, ha az állatokat a saját gyermekeinkkel tévesztjük össze, ha a gyermekeink szintjére, a saját magunk szintjére emeljük.

A számunkra legdöntőbb igazság az, hogy a személy voltunk lényegileg titok: a „fogantatásunk pillanata” (az édesanyánk és az édesapánk ivarsejtjei egymásba olvadásának pillanata, ha ez valójában nem is egy pillanat), a személyes életünk kezdete valóban titok. Számunkra soha meg nem ismerhető módon ekkor a Teremtőtől, a Szentháromság egy Istentől személyes szabadságot kapunk/kaptunk még az élővilág legfőbb törvénye, az élet folytonosságát 3,5-4 milliárd év óta biztosító törvény alól is. Ezért mindig tartsuk emlékezetünkben: mi, az élővilágból csak mi, ölni, életet kioltani tudunk! A szabadság mellé még személyes lelket és benne „elrejtve” a legnagyobb személyes „kincset”, a tehetséget kapja mindenki. Ez így együtt a személy voltunk lényege, amit mindenkinek tudni, megélni kell. Ha ez nem következik be, elveszünk. És ami a legtragikusabb, hogy a saját közreműködésünkkel veszünk el.

A harmadik hamisság – amit szintén mélyen meg kell vizsgálnunk, hogy az ártó hatásának végre véget vessünk – szintén a nagy ártással, az evolúciós fajelmélettel, az állatvilág és a személyvoltunk közti lényegi különbség elhazudásával van kapcsolatban. Itt is azt kell ismételnünk: tovább hamiskodni nem lehet, mert nem csak mi, magyarok, hanem az egész emberiség elvész. Az emberiség elnevezésére a „homo sapiens” név helyett feltétlenül mást kell kitalálni. Most az „emberi élőlényvonulat” nevet javasoljuk. Ma már cáfolhatatlan bizonyossággal tudjuk (a mitokondriális DNS és az Y-kromoszóma DNS bizonyos szakaszán a pont-mutációk előfordulásának genetikai analíziséből), hogy az emberi testhez külön titok tartozik. Az „emberi élőlényvonulat” ugyanis titokzatosan, számunkra soha meg nem ismerhető módon egyszer létrejött egyetlen nővel és egyetlen férfivel, vagyis egy „hirtelen” létrejött egyetlen emberpárral vette a kezdetét Afrikában úgy 150 ezer évvel ezelőtt. A legmagasabb szintű (ld. Nature, Science) tudományos folyóiratokban megjelent közlemények sokasága ismételten megerősítette/megerősíti ezt az igazságot. Ugyanakkor a médiában és a fiatalok tananyagában ez a feltárt, megismert igazság nincs benne. Így nem csoda, hogy ez a számunkra oly döntő, feltárt, megismert igazság még nincs kellően beitatódva az egyes közösségek, népek léttudatába. Ezen túl teljesen bizonyos, hogy mindenkinek külön-külön tudni, megélni kell a titokzatosan kapott szabadságát, ami nem akkora, hogy általa téren és időn kívüliek, valamiféle istenek lennénk/lehetnénk. Az „emberi élőlényvonulat” tagjai, az egyes emberek hiába próbálják elhessegetni a halált. A halál ugyanis a kezdetektől – ma is– mindenkit „kijózanít” az önistenítésből, a saját bálványisten „gyártásából”.

Nincs kibúvó, a legigazabb, a legtudományosabb meghatározás ránk, emberi személyekre ez: A testünk, a testünket felépítő százezermilliárd élő sejt törvényfüggő élő létező. Azonban az „egész együtt” nem! A személy voltunk igazsága, hogy titokzatosan szabadságot kaptunk, ami miatt nekünk döntenünk kell, mindig kell, és mindig döntünk is. A mi puszta létünk döntés. Döntés, mert mi emberi személyek istenfüggő élőlények vagyunk. Ebben a tekintetben meghatározó az idő. Az, hogy mikor él valaki. A Megváltó, Jézus Krisztus földre jötte előtt csak a bálványistenek őrületes kavalkádja közül választhattak az őseink. Elképesztő, hogy a kezdettől eltelt 150 ezer év alatt több mint hatezer nyelv, nép jött létre, és ezek mindegyikének külön bálványistene/bálványistenei voltak. Ahhoz, hogy a Fiú, a Második Isteni Személy valóságos Isten és valóságos ember legyen, vagyis úgy, ahogy mi, valóságos emberként jöjjön a Földre, az Atyának a több mint hatezer népből egyet ki kellett választani. A zsidó népet választotta. Hogy miért éppen őket, nem tudhatjuk. Örökre az Atya titka. Azt viszont pontosan tudjuk, hogy a prófétákon keresztül elkezdte „leszoktatni” a zsidó népet a bálványimádásról. Párhuzamosan tudatta velük, hogy egyetlen igaz Teremtő Isten van, aki Megváltót, Messiást fog küldeni. Krisztus tehát, amikor a földre jött, nem csak a személy voltunk lényegét, az egyedüliségünket erősítette meg, hanem a közösséget, a népet is, amelybe minden újszülött mindenkor beleszületik, beágyazódik. Minden gyermeknek egy népbe, az anyanyelvet beszélő saját népébe kell beágyazódni. Ez a beágyazódás meghatározó jelentőségű, hogy a személyesen, titokzatosan kapott „kincsét”, a tehetségét a lehető legnagyobb teljességgel kiművelje.

Tehát az „éltető nemzettudat” a tehetség-kiművelés legmeghatározóbb feltétele. Ezért Krisztusnak a népek sokaságát örök időkre fennmaradásra ítélő intelme rendkívül fontos. Különösen is az ma, amikor a „globalizálás” jelszava alatt megtévesztően az egyes népeket, nemzeteket akarják uniókba kényszeríteni, hogy közben valamennyit eltüntetnék, egységes masszává, a „pénz-bálványisten” rabszolgahadává gyúrnák egybe. Amikor Krisztus azt mondta a tanítványainak: „Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor” (Jn 10,16), nem valamiféle „homogenizálást”, valamiféle uniót, a népek sokaságának eltüntetését vetítette előre. Ellenkezőleg, a különálló népek egymás mellett élését szentesítette. Ahogy ennek az írásnak a kezdetén idéztünk: a „tegyétek tanítványommá mind a népeket!” parancsával lényegében örök időkre fennmaradásra ítélt minden népet.

Visszatérve a ránk, emberi személyekre vonatkozó lényeghez, a Krisztus megváltói tette óta eltelt kétezer évben már nem elkerülhetetlen a bálványistenektől való függőség. Krisztus által, Krisztusban már a saját Teremtőnktől, a Szentháromság egy Istentől függők, őbenne élők lehetünk. Így teljességgel bizonyos, hogy Krisztus nem vallásalapító. Az ő követése, az ő parancsainak maradéktalan teljesítése, az őbenne élés nem valamiféle vallási cselekedet, hanem az Élet! Egyedül csak ez, az őbenne élés az Élet, az örök élet, az örök boldogság az emberi személyek számára és az élet virulása itt, a Földön minden élőlény számára. Így a Krisztus által alapított intézmény, az Egyház nem egy vallási intézmény, nem egy a vallási intézmények sokasága közül, hanem egyedüli gyógyító intézmény. Egyedüli, ahol a „góckutatás”, a „góceltávolítás” (ld. szentgyónás) után az egyetlen igaz orvossághoz, Antiochiai Szent Ignác (30–107) meghatározásában: „a halhatatlanság orvosságához”, a „halál elleni gyógyszerhez” lehet hozzájutni. Tovább már ne hamiskodjon itt senki, mert valóban az emberiség legnagyobb, „Életet adó” kincse a „halál elleni orvosság”, az „Átváltoztatott Kenyérben”, az Eucharisztiában, az Oltáriszentségben a Szentlélek, az Igazság Lelke közreműködésével táplálékul titokzatosan velünk marad Krisztus. Erre az igazságra Krisztus külön így figyelmeztetett: „Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon.” (Jn 6,53–54).

Minden kétséget kizárva az apostolok és a közvetlen tanítványaik teljességgel ennek az igazságnak biztos tudatában éltek. Hogy a törés mikor következett be, vitatható, de az, hogy bekövetkezett, sajnos biztos. Bizonyos, hogy a Megváltót, Jézus Krisztust „vallásketrecbe” zárta az emberiség. Nem kétséges, hogy a dokumentált kezdet: 313. Ez a dátum a „Mediolánumi (ma Milánói) Ediktum” kibocsátásának időpontja. I. (Nagy) Konstantin és Licinius társcsászárok megegyeztek abban, hogy tovább nem üldözik a „krisztusiakat”, Krisztus tanítványait, helyette a szabadon választható vallások gyakorlói közé sorolták be őket. Így Krisztusnak, akiben a „tudomány élve született” (Jáki Szaniszló meghatározása) tovább nem lett köze se a személyes tudáshoz, se a közösségi tudáshoz, a tudományhoz. Az ész, az értelem, a tudás és a vallás, a hit teljességgel szét lett szakítva. Ismételjük, újra ismételjük – nem lehet elégszer – az emberiség számára leglényegesebb igazságot: Jézus Krisztus, a Megváltó nem vallásalapító. Ha belegondolunk a Szent Pál által tanított igazságba: „Benne (Krisztusban) rejlik a tudomány és a bölcsesség minden kincse. Ezt azért mondom, hogy senki tetszetős szavakkal meg ne tévesszen benneteket” (Kol 2,3–4), nem csodálkozhatunk az „eredményen”, amibe belesodródtunk, amit Szent II. János Pál pápa oly kifejezően a „halál kultúrájának” nevezett el. Mindazonáltal, ma ránk köszöntött a fordulat lehetősége, reménye. A lényegi megtérésünk, a pusztulásba rohanásunk feltartóztatásának, a gyógyulásunk ideje jött el.

Két oka van ennek a reménynek: 1. A baj maga: a természete és a súlyossága, valamint 2. a saját személy voltunk igazságának biztos tudása. Ez a kettő azt hozta el, hogy az emberiség viszonyulása a Krisztus által alapított intézményhez, az Egyházhoz gyökeresen megváltozhat. Mindenkinek be kell látni, hogy a Krisztus által alapított egyedüli intézmény, az Egyház nem egy vallási intézmény, hanem az egyetlen igaz, gyógyító intézmény. Megalapozott a remény, hogy az egész emberiség belássa ezt az igazságot. Az értelme parancsolja! Az értelme, amely előtt mindenki számára bizonyossá lett a saját lényege, a négy-fokozatú titok volta. A panteizmust fenntartó: „az anyag örök” dogmának és mellette a hamis evolúciós fajelméletbe rejtett alattomos bálványimádásnak teljes bizonyossággal vége van.

Mindenki tudja, hogy minden, ami van, az lett. Így mindenki megérti és megéli, hogy önmagában hordja először is az élettelen anyagi világmindenség és az ezt „működtető” tökéletes, észszerű és célszerű törvényi rend 13,7-13,8 milliárd évvel ezelőtti egyszeri – számunkra soha meg nem ismerhető – létrejöttének titkát. Másodikként a minden élő közös ősének, Darwin elnevezésében a „progenitornak” és belőle a kibontakozást, az élővilág megvalósulását vezérlő törvény 3,5-4 milliárd évvel ezelőtti egyszeri létrejöttének titkát. Harmadikként az első emberpár 150 ezer évvel ezelőtti létrejöttének titkát. Negyedikként a legdöntőbbet, a saját teremtett személy voltunk bizonyosságát, a lényegi eltérésünk valóságát minden más élőlénytől. Ekkor végre megérti mindenki, hogy az emberi személyeknek, minden egyes embernek az élővilág létsíkján felül külön létsíkja van! Ehhez a létsíkhoz szükséges éltető erő, energia nincs benne a földi táplálékban, viszont benne van az eucharisztiában, a Szeretet Szentségében. Így teljesen bizonyos lesz mindenki számára, hogy Krisztus tette az utolsó vacsorán, a testének visszaváltása Igévé, hogy majd a Szentlélek, az igazság Lelke közreműködésével hívei a világ végezetéig az Igét a kenyérben és a borban Krisztus testeként és véreként, életet adó táplálékaként vehessék, nem más, mint az Atya, a Szentháromság egy Isten minket, emberi személyeket végtelenül szerető „zsenialitása”.

Megalapozott a remény tehát, hogy ezt az egyedül életet adó igazságot egyre többen és végül mindenki a személyes tudása és a közösségi tudása, vagyis a tudomány csúcsaként ismeri fel és fogadja el.

 

Kellermayer Miklós
emeritus orvosprofesszor, sejtkutató