Könyörgés Krisztushoz

Giovanni Papini: Krisztus története (részlet)

Most is, minden áldott nap, közöttünk vagy. És velünk maradsz mindörökre. Itt élsz közöttünk, mellettünk, a földön, mely a tiéd és a miénk, ezen a földön, amely gyermekkorodban a gyermekek közé ölelt s a keresztrefeszítés során a latrok közé iktatott; élsz az élőkkel, az élők földjén, amelyet szépnek éreztél, és szeretsz, élsz nem-emberi életet az emberek földjén, láthatatlanul talán azok előtt is, akik keresnek, talán valami Szegény képében, aki két kezével keresi kenyerét, mindenkitől észrevétlenül. De most eljött az idő, amelyben mindnyájunknak meg kell mutatkoznod és döntő és kényszerítő erejű jelt kell adnod ennek a nemzedéknek. Jézus, te látod a mi nyomorúságunkat; te látod, mily véghetetlenül nagy a mi nyomorúságunk; neked ismerned kell, mily tűrhetetlen a mi szükségünk, mily kemény és igaz a mi szorongattatásunk, a mi Ínségünk, a mi kétségbeesésünk; te tudod, mennyire rászorultunk a te közbelépésedre, mennyire nem tudjuk tovább nélkülözni visszatérésedet. Akármilyen pillanatnyi lenne is ez a visszatérés, csak valami hirtelen megjelenés, amelyet nyomon követne a hirtelen eltűnés, csak egyetlenegy felbukkanás, csak éppen érkezés és visszatérés, egyetlen szó, mikor ideérsz, egyetlen szó, mikor eltávozol, egyetlenegy jel, egyetlenegy hír, egy villanás az égen, egyetlen fénysugár az éjszakában, a menny megtárulása, tündöklés az éjben — örökkévalóságod egyetlen órája, minden hallgatásod fejében egyetlen szavad. Szükségünk van rád, csak reád, senki másra. Csak te, aki szeretsz minket, csak te érezheted mindnyájunk iránt, akik szenvedünk, azt a szánalmat, amelyet mindegyikünk érez önmaga iránt. Csak te magad érezheted, hogy milyen nagy, milyen mérhetetlenül nagy szükség van rád ebben a világban, a világnak ebben az órájában. Senki más, senki ama milliók közül, akik élnek, senki azok közül, akik szunnyadoznak a dicsőség sarában, senki sem tudja megadni nekünk, Ínségeseknek, kegyetlen nyomorúságba, minden nyomorúságok legszörnyűbbikébe, a lélek nyomorúságába süllyedetteknek, azt a jót, ami üdvözít. Mindenkinek szüksége van rád, azoknak is, akik nem tudják, és akik nem tudják, azoknak még inkább, mint azoknak, akik tudják. Az éhes azt képzeli, hogy kenyér után kell járnia, pedig rád éhezik; a szomjas azt hiszi, hogy vízre volna szüksége, pedig rád szomjazik; a beteg úgy érzi, hogy az egészségért epekedik, pedig az ő baja az, hogy távol vagy tőle. Aki a szépséget keresi a világban, az tudtán kívül is téged keres, aki magad vagy a teljes-tökéletes szépség; aki gondolataiban az igazságot kergeti, akarattalanul is téged kíván, aki az egyetlen megtudni érdemes igazság vagy; és aki a békéért töri magát, téged keres, az egyetlen békességet, amelyben a legzaklatottabb szívek is megnyugvást találhatnak. Téged hívnak ők, anélkül hogy tudnák, hogy téged hívnak, és az ő kiáltásuk kimondhatatlanul fájdalmasabb, mint a miénk. Mi nem hívságból kiáltunk hozzád, hogy talán megláthatunk, mint ahogy láttak a Galileaiak és a Zsidók, nem azért a gyönyörűségért, hogy egyszer a szemeidbe nézhessünk, nem esztelen elbizakodottságból, hogy talán esdeklésünkkel meglágyíthatunk. Mi nem kívánjuk ünnepélyes eljöveteledet az egek dicsőségében, sem a Színváltozás tündöklését, sem az angyalok harsonáit, sem az utolsó Eljövetel egész felséges szertartását. Fékezhetetlen vakmerőségünkben, te tudod, mennyi az alázatosság! Mi csak téged akarunk, a te személyedet, a te szegény átszúrt és sebekkel borított testedet, szegény mesteremberre valló szegényes köntösében; azokat a szemeket akarjuk látni, amelyek áthatolnak a kebel falán és a szív húsán, és gyógyítanak, mikor haragosan belénk vágnak, és megvóreznek, mikor szelíden ránk simulnak. És hallani akarjuk a hangodat, amely megriasztja a gonosz lelkeket, bármily szelíd, és elbűvöli a kisdedeket, bármily hatalmas. Te tudod, mily nagy szükség van, éppen ebben az időben, a te tekintetedre és a te szavadra. Te jól tudod, hogy egyetlen pillantásodnak hatalma van kiforgatni és átalakítani lelkeinket, hogy a te hangod kiránthat bennünket véghetetlen nyomorúságunk porából; te jobban tudod nálunk, megmérhetetlenül jobban, hogy megjelenésed égető és halaszthatatlan ebben a korban, amely nem ismer téged. Először azért jöttél, hogy üdvözíts; azért születtél, hogy üdvözíts; azért szólottál, hogy üdvözíts; keresztre feszíttetted magad, hogy üdvözíts: a te mesterséged, a te munkád, a te küldetésed, a te életed az üdvözítés. És nekünk, ma, ezekben a szürke és gonosz napokban, ezekben az években, amelyek a borzalom és a szenvedés összesűrűsödése, elviselhetetlen felfokozódása, nekünk szükségünk van, halogatás nélkül, az üdvösségre. Ha irigy és rideg Isten volnál, haragtartó Isten, bosszúálló Isten, csupán csak igazságos Isten, akkor nem hallgatnád meg könyörgésünket. Mert mindazt a rosszat, amit az emberek elkövethettek ellened, halálod után is, és halálod után még inkább, mint életedben, elkövették ellened; mi mindnyájan, az is, aki a többiekkel együtt szól hozzád, mi mindnyájan elkövettük. Millió és millió Júdás megcsókolt, miután eladott, és pedig nemcsak harminc ezüstpénzért s nem is csak egyszer; farizeusok légiói, Kaifások seregei ítéltek gonosztevőnek, aki méltó az átszegezésre; és gondolatban és akaratukban milliószor és milliószor keresztre feszítettek; mocskos megtántorodottak örök csőcseléke szenynyezte arcodat nyálával és ütéseivel; és a csatlósok, a szolgák, az ajtónállók, a pénz és a hatalom pimasz bitorlóinak fegyveres csürhéi megkorbácsolták vállaidat s felvérezték homlokodat; és ezer meg ezer, feketébe vagy bíborba öltözött, frissen fürdött, kenőcsöktől illatos, simára fésült és borotvált Pilátus ezerszer meg ezerszer odadobott a hóhéroknak, miután előbb elismerte ártatlanságodat; és megszámlálhatatlan böfögő és borszagú száj követelte megszámlálhatatlan alkalommal, hogy bocsássák szabadon a lázadó bitangokat, a megtört bűnösöket, a nyilvánvaló gyilkosokat, csak azért, hogy téged számtalanszor újra felhurcoljanak a Golgotára és a keresztfára szegezzenek rettegés-kovácsolta és gyűlölet-edzetté vasszegekkel. Te azonban mindig és mindent megbocsátottál. Te, aki közöttünk éltél, te tudod, milyen a mi nyomorúságos természetünk legmélye. Csupa ringyrongy folt vagyunk, csupa korcsszülött, csupa hallékony s mulandó falevél, tulajdon magunk hóhérai, átkos-kivetett szörnyszülöttek, akik fetrengünk a bűnben, akár csak a szennyében bepólyált csecsemő, az okádékában fetrengő részeg, a vérében elterült áldozat, a gennyében heverő bélpoklos. Elutasítottunk magunktól, mert túlságosan tiszta voltál nekünk, halálra ítéltünk, mert ítélete voltál az életünknek. Te magad mondottad ama napokban: »Állottam e világnak közepette és a testben kinyilatkoztattam magamat őnekik; és találtam valamennyit részegesnek és senkit sem találtam közöttük szomjazónak, és az én lelkem szenved az emberek fiaiért, mivelhogy vakok az ő szíveikben.« Minden nemzedék olyan, mint az, amely téged megfeszített, és bárminő alakban jössz is, valamennyien eltaszítanak maguktól. »Hasonlók — te mondottad — a piacon ülő gyermekekhez, kik társaiknak kiáltanak, mondván: Sípoltunk nektek és nem táncoltatok; siránkoztunk és nem sírtatok.« Így cselekedtünk mink, idestova hatvan emberöltőn keresztül. Most azonban elérkezett az az idő, amikor az emberek részegebbek, mint azelőtt, de egyúttal szomjasabbak is. Soha még úgy nem éreztük valami természetfölötti üdvözítés emésztő szomjúságát, mint ebben a korban. Amennyire emlékezetünk elér, soha még nem volt kor, amelyben kivetettségünk ilyen kivetett, sóvárgásunk ilyen sóvárgó lett volna. A föld nem egyéb, mint a nap jóvoltából megvilágított Pokol. De az emberek elmerültek a könnyel hígított ganéj olvadt szurokjában, amelyből néha-néha felbukkannak, tébolyultan és eltorzultan, hogy belevessék magukat a vér forró bíborába, abban a reményben, hogy megtisztálkodhatnak. Csak alig evickéltek ki az egyik ilyen szörnyű fürdőből, máris visszabuktak, a rettentő megtizedelés után, közös trágyájuk sarába. A háborúkat nyomon követték a ragályok; a ragályokat a földindulások; rothadó hullák beláthatatlan tömegei — annyi, hogy egész országot egyszerre lehetne benépesíteni velük — nyújtódznak a férges föld vékony kérge alatt, s ha együtt volnának, sok-sok tartomány területét beborítanák. És mégis, mintha ez a rengeteg halott csak első részlete volna az egyetemes pusztulásnak, mégis egyre tovább gyilkolnak és gyilkoltatnak. A gazdag nemzetek éhínségre kárhoztatják a szegény nemzeteket; a forradalmárok lemészárolják tegnapi uraikat; az urak zsoldosaikkal lemészároltatják a lázadókat; új diktátorok hasznukra fordítják minden rendszer és minden uralom bomladozását és egész nemzeteket taszítanak éhínségbe, pusztulásba, összeomlásba. A minden emberben önmaga iránt, minden kasztban tulajdon maga iránt, minden népben csupán csak önmaga iránt élő állati önszeretet még elvakultabb és határtalanabb amaz évek múltával, amelyekben a gyűlölet tűzzel, füsttel, sírokkal és csontvázakkal borította el a földet. Az önszeretet, az egyetemes és közös pusztulás után, megszázszorozta a gyűlöletet: a kicsinyek gyűlöletét a nagyok iránt, a kielégültekét a nyugtalanok iránt; az urakká cseperedett szolgákét a szolgákká süllyedt urak iránt, a feltörő osztályokét a hanyatló osztályok iránt, a vezető fajokét a vazallus-fajok iránt, a leigázott népekét a leigázó népek iránt. A bőség telhetetlen vágya kitermelte a szükségesnek a hiányát; a gyönyörök csiklandó éhsége a gyötrelmek maró kínjait; a szabadság őrülete a bilincsek súlyosodását. Az utóbbi években az emberi nem, amely már úgyis százféle láz delíriumában vergődött, megtébolyodott. Az egész világ zuhanó romok dübörgésétől mennydörög; az oszlopokat eltemette a törmelék; maguk a hegyek is törmelékek lavináját zúdítják le csúcsaikról, hogy az egész föld rosszindulatú lapos síksággá változzék. Még azok az emberek is, akik tudatlanságuk békéjében érintetlenek maradtak, még azok is kitépték magukat a paraszti rögből, hogy összetörlódjanak a városok őrült kavargásában, hogy ott beszennyezzék magukat és szenvedjenek. Mindenütt káosz gomolyog, reménytelen zűrzavar, nyüzsgés, amely megfertőzi a fülledt levegőt, mindennel, de főképpen a tulajdon elégedetlenségével elégedetlen nyugtalanság. Az emberek minden mérgek sötét mámorában önmagukat emésztik, abban a sóvárgásban, hogy tönkretegyék testvéreiket a szenvedésben, és hogy megszabaduljanak ettől a gyalázatos szenvedélyüktől, minden útonmódon keresik a halált. A révületbe s kéjbe ringató kotyvalékok, a romboló és ki nem elégítő gyönyörök, az alkohol, a játékok, a fegyverek naprólnapra ezrével ragadják el az életbenmaradottakat a kényszerű megtizedeltetés elől. Négy álló éven át vér szennyezte a világot, hogy eldöntsék: kinek legyen a legtágasabb szérűje és a legduzzadtabb erszénye. Mammon szolgái Calibant egymással farkasszemet néző, végükérhetetlen árkokba hajszolták, hogy tetézzék a maguk gazdagságát s koldusbotra juttassák ellenségeiket. Csakhogy ez a szörnyű kísérlet nem vált javára senkinek. Mind szegényebbek, mint azelőtt, mind éhezőbbek, mint azelőtt, mindenki odasereglett az Üzlet-Isten agyaglábai elé, hogy feláldozza neki a maga békességét s a mások életét. Az isteni Üzlet és a szentséges Pénz uralkodik — még inkább, mint a múltban — a démonoktól megszállott embereken. Akinek kevese van, sokat akar; akinek sokja van, többet akar; aki megszerezte már a legtöbbet, mindent akar. Mivel hozzászoktak a falánk esztendők tékozlásához, a mértékletesek torkosakká váltak, a gyámoltalanok ügyesekké lettek, a tisztességesek rablásra vetemedtek, a legbecsületesebbek üzérkedésre. Kereskedelem címén uzsorát és zsebelést űznek; a nagyipar lobogója alatt sokak kárára néhányan kalózkodnak. Csalók és sikkasztok őrzik az állam pénzét és minden oligarchiának alapelveként szerepel a zsarolás. A tolvajok, miután már csak ők lettek az igazság őrei, az egyetemes rablásban immár még a tolvajokat sem kímélik. A gazdagok fitogtatása mindenkiben meggyőződéssé érlelte, hogy a földön, amelyet végre is elszakítottak a mennytől, semmi más nem számít, csak az arany és amit aranyon meg lehet venni és el lehet tékozolni. Ezen a fertőzött szemétdombon minden hit meghal és bomlásnak indul. A világ csak egyetlen vallást gyakorol, azt, amely Wotan, Mammon és Priapus felséges háromságát vallja: az Erőt, amelynek szimbóluma a Kard és temploma a Kaszárnya; a Gazdagságot, amelynek szimbóluma az Arany és temploma a Börze; a Testet, amelynek szimbóluma a Phallus és temploma a Bordélyház; Ez az uralkodó vallás a földön, amelyet ha szavakkal nem is mindig, de tettekkel minden ember buzgón gyakorol. A régi család szétmorzsolódik; a házasságot szétroncsolta a házasságtörés és a bigámia; a gyermekáldás sokak szemében átok s ezerféle huncutságokkal és mesterséges elvetélésekkel menekülnek előle; a bujálkodás túlteng a törvényes szerelmeken; a természetellenes kéjelgéseknek megvannak a maguk magasztaléi s a maguk kéjtanyái; a nyilvános és titkos kéjnők kimerült és szifiliszes férfiak beláthatatlan seregén uralkodnak. Nincsenek immár Monarchiák és nincsenek Köztársaságok sem. Minden rend csupán látszat és cifraság. A szellemben és végső célokban két-egytestvér Plutokrácia és Demagógia a megfizetett Középszerűségtől gyalázatosan kiszolgált lázadó hordák uralmáért viaskodik egymással. És közben a Piszokrácia, ez a kézzelfogható és letagadhatatlan valóság, a két küzdő feje fölött a Magasságot az Alaesonyság, a Minőséget a Mennyiség, a Szellemet a Sár alá teperte. Jézus Krisztus, te tudod mindezeket, és látod hogy megint elérkezett az idők teljessége és hogy ez a lázban vergődő és elállatiasodott világ nem érdemel egyebet, mint hogy Tűzözönnel bűnhődjék vagy a te közbelépéseddel megváltassék. Csupán a te Egyházad, az az Egyház, amelyet te alapítottál Péter Kősziklájára, az egyetlen, amely megérdemli az Egyház nevet, az egyetlen és egyetemes Egyház, amelynek hangja Rómából harsog a te Helytartód csalhatatlan szavaiban, csupán ez az Egyház mefed még ki a világ dühöngő és iszapos tengeréből, megizmosodva a támadásokban, megnagyobbodva a szakadásokban, megifjodva a századok során. De te, aki őt szellemeddel gyámolítottad, tudod, hogy még azok közül is, akik benne születtek, mennyien, de mennyien élnek az ő törvényén kívül. Te mondottad egyszer: »Ha valaki egyedül van, én vele vagyok. Hengerítsd el a követ és ott találsz engemet, hasítsd meg a fát és én ott vagyok^ De ahhoz, hogy felfedezzünk téged a kőben és a fában, szükséges az akarat keresni téged, a képesség meglátni téged. És ma a legtöbb ember nem akar, nem tud megtalálni téged. Ha nem érezteted velük kezedet a fejükön és hangodat a szívükben, továbbra is csak önmagukat fogják keresni, s nem találják meg önmagukat, mert senki sem bírja önmagát, ha nem bír téged. Kérünk tehát, Krisztus, mi, a tagadók, a bűnösök, a rosszkor születettek, mi, akik még rád is gondolunk, és törjük magunkat, hogy veled éljünk, de mindig-mindig nagyon távol vagyunk tőled, mi, az utolsók, a kétségbeesettek, messzi vándorlások és romlások hajótöröttjei, mi könyörgünk: térj vissza még egyszer az emberek közé, akik megöltek, az emberek közé, akik szüntelenül meg akarnak ölni, térj vissza, hogy megadd mindnyájunknak, sötétben bujkáló gyilkosoknak, az igazi élet fényességét. Feltámadásod után nem egyszer megjelentél az élőknek. Azoknak, akik azt hitték, hogy gyűlölnek, azoknak, akik akkor is szerettek volna, ha nem lettél volna Isten fia, megmutattad arcodat és hangodon szólottál hozzájuk. Láttak és hallottak téged a sziklák közt s a sivatagokban rejtőzködő remeték, a szerzetesek a zárdák hosszú éjszakáiban, a szentek fenn a hegyekben, s attól a naptól fogva csak azt az egy kegyelmet kérték, hogy meghaljanak, hogy veled egyesülhessenek. Te voltál a fényes a szózat Pál útjában, tűz és vér voltál Ferenc barlangjában, tomboló és tökéletes szerelem Katalin és Teréz cellájában, Ha visszatértél egynek-egynek a kedvéért, miért nem térsz vissza, csak egyszer, mindenkiért? Ha ők, szenvedélyes reménységük jogán, megérdemelték, hogy lássanak, mi kétségbeesett elhagyatottságunk jogára hivatkozhatunk. Ezek a lelkek az ártatlanság hatalmával idéztek magukhoz; a mi lelkünk gyengeségünk és hitványságunk mélységéből kiált fel hozzád. Ha kielégítetted a Szentek elragadtatását, mért ne sietnél elő a Kárhozottak zokogására? Nem te mondottad-e. hogy a betegekért jöttél, nem pedig az egészségesekért, azért, aki elveszett, nem pedig azokért, akik megmaradtak? És íme te látod, hogy minden ember fertőzött és lázban vergődik, és hogy miközben önmagunkat kerestük, mindegyikünk eltévedt és elvesztett tégedet. Sohasem volt még olyan nagy szükség a te Üzenetedre, mint ma, és soha még úgy meg nem feledkeztek róla s meg nem vetették, mint ma. A Sátán Országa tökéletes kiteljesedéséhez érkezett, és az üdvösség, amit tapogatódzva mindnyájan keresnek, nem lehet másutt, csak a te Országodban. A nagy kísérlet vége felé jár. Az emberek azzal, hogy eltávolodtak az Evangéliumtól, a pusztulás és a halál karjaiba hanyatlottak. Nem egy ígéret s nem egy fenyegetés beteljesedett. Kétségbeesésünkben immár nincs egyebünk, mint a reménység, hogy visszatérsz. Ha nem jössz felébreszteni a poklunk bűzhödt iszapjában gunnyasztó alvókat, az annak a jele, hogy a bűnhődést árulásunkhoz képest még mindig nagyon is rövidnek és könnyűnek ítéled és hogy törvényeidnek rendjén nem akarsz változtatni. És legyen meg a te akaratod, most és mindenkor, a mennyben és a földön. De mi, az Utolsók, mi várunk téged, Téged fogunk várni minden áldott nap, bármily méltatlanok vagyunk is rá, bármennyi lehetetlenség tornyosul is elénk. És minden szeretet, amit ki tudunk facsarni kiégett szíveinkből, érted fog égni, Keresztrefeszített, ki meggyötörtettél a mi szeretetünkért s aki most minket gyötörsz engesztelhetetlen szereteted minden hatalmával.

Címlapkép forrása: Wikipedia